Százkorona - A régi és az új istenek nevében…
Amikor belevágtam Százkorona világának megalkotásába, nagyon sok minden ott volt lógott még a levegőben, ami az eredeti Conan könyvből származott: ilyen volt például az istenek léte és szerepe. Howard világában ezek az entitások nagyhatalmú, ám legtöbbször közel sem jószándékú lények, és a varázslók gyakran egyben a papjaik is, kiknek hatalma valamilyen módon hozzájuk kötődik: ilyen maga Thoth -Amon, Szeth papja, Conan egyik legfőbb ellensége, vagy az Elefánt Tornyának ura, Yara, aki maga is pap. Az alapkönyvben felsorolt 30+ istenségről legtöbbször csak egy-két mondatot tudunk meg, és a saját kalandjaink során is csak három-négy került elő, igaz, Jhebbal Sag, Szeth és Mitra mind fontos szerephez jutott.
A Százkorona első vázlataiban is hasonló módon szerepet töltöttek be az istenek: nagyhatalmú, távoli lények voltak, akik ide vezették az embereket az Óhazából, jelentőségük azonban a Boszorkányúrnő hatalomra kerülésével megcsappant, papjaik és híveik többségét kardélre hányták. Csak négy-öt istent vázoltam fel a kezdetekkor, és valahányszor nekifogtam, hogy kibővítsem a listát, mindig nehézkesen haladtam az újabbak kitalálásával, és a régiek kibővítésével. Végül nyolcnál meg is álltam, és azóta se bővült a lista. Az sem segített, hogy ezeket a lényeket is kezdetektől a homálylények közé számítottam, és azok természetével sehogy se fért össze a klasszikus "istenkép".
A legutóbbi tesztjáték során aztán az egyik játékos arról érdeklődött, hogy mit tudhat a karaktere az Óhazáról, és bár erre könnyű volt a válasz (1100 év távlatából a kevésnél is kevesebbet, főleg az ő Legendák adottságával), a kérdés beindította az ötletelést Nervával. Ő eleve nagyon izgalmasnak tartja az ókori és mitikus múltbéli szettingeket, úgyhogy elég gyorsan összeállt az elképzelés a régi idők birodalmairól, melyek élén "élő istenek" álltak: ezek olyan homálylények voltak, akiket megidézéskor egy ember testébe kötöttek, és annak haláláig a testében laktak, majd ismét visszahívták őket a Valóságba, a következő emberbe. A homálylény mindenre emlékezett, amit a generációk során tapasztalt, mágikus hatalma pedig egyre nőtt, minden egyes leélt élettel, sőt, még a testet is saját képére formálta. Birodalmaikat a élő isten tiszteletén alapuló kultuszok, merev kasztrendszer és a rabszolgák tömegei tartották egyben. Leghűségesebb követőiket, "papjaikat" mágikus képességekkel ruházták fel, bár ennek ára a testük eltorzulása volt, és a mai fogalmak szerint fajzatok, mágikus mutánsok voltak.
Ezek az élő istenek gőggel és kevélységgel néztek alattvalóikra, és gyakori volt az árulás és az intrika: egy-egy uralkodó halálakor megtörtént, hogy a homálylényt a kiszemelt utód helyett valaki más testébe kötötték, ahogy az is, hogy egy másik teremtményt idéztek meg a Homályból helyette, és az istent bebörtönözték egy tárgyba. A birodalmak gyakran indultak háborúba istenek parancsára, és az emberélet vajmi keveset számított.
Ez volt tehát az, amit a Százkoronára érkező telepesek maguk mögött akartak hagyni: a felsőbbrendű lények feltétlen imádatát, a rabszolgatartást és az állandó háborúkat. A régi istenek az Óhazában maradtak, valódi nevüket, mellyel megidézhetők lettek volna, senki se ismerte, vagy ha igen, mélyen hallgatott róla. De az ember természete az, hogy patrónusra vágyik és keresi a kapcsolatot a misztikummal, és hamarosan az álmaikon keresztül meg is találták őket Százkorona szellemei.
Az új istenek messze nem olyan nagyhatalmú lények, mint az Óhaza élő istenségei: ezek a homálylények már az ember előtti korban is léteztek, talán még a Régiektől kapták valódi nevüket, és vágyakat, érzéseket és természeti jelenségeket testesítenek meg. Sosem szerveződött köréjük kultusz, nincsenek sem papjaik, sem pedig templomaik. A hit itt személyes dolog: a legtöbb ember nem is csak egyiküket tiszteli, hanem mindig ahhoz imádkozik, vagy annak nevében végez egy kisebb szertartást, akinek az áldására vágyik. Ezek a rítusok az élet minden aspektusát áthatják: ilyen az újszülött első megfürösztése (az Életadó), az esküvői fogadalom (az Aranykezű Úrnő), a halott búcsúztatója (a Révész), a mennydörgés asztalcsapkodással köszöntése (a Tajtékúr) vagy a kéz hamuval bedörzsölése a fegyver kirántása előtt (a Hadak Ura). Mindezek az apró rítusok jó szerencsét hoznak, és Százkorona minden lakója ismeri őket, saját kultúrájuk részeként.
Persze most is vannak olyanok, akik egy (vagy akár több) istent is olyan közel állónak éreznek magukhoz, hogy a tanításaik és elveik beépültek a személyiségükbe, vagyis a Motivációik része lesz. De még ők se állnak hozzájuk olyan közel, mint azok a "szerencsések", akiket maguk az istenek szemeltek ki maguknak, kegyeltjeikként. Ők a hírnökeik, akiket a jövőről szóló víziókkal "áldanak meg", nem ritkán egyben az őrületben is kergetve őket ezzel. Ezek a próféciák gyakran széles körben elterjednek, a kegyelt nevéhez kötve, felhívva ezzel magára a Boszorkánykirálynő szolgáinak figyelmét…
Százkorona - A régi és az új istenek nevében…
Megjegyzések
Megjegyzés küldése