Százkorona - Nemesek, zsoldosok és kalandorok
Százkorona földjén az, hogy valaki nemesember, más jelent, mint egy hagyományos, feudális alapú középkori fantasy világban. Amint azt a kontinens neve is mutatja, se szeri, se száma nincs a kisebb-nagyobb fejedelemségeknek, még ha ezek immár mintegy száz éve egyetlen korona, a Hollóerdő trónján ülő Miriam, a Boszorkánykirálynő uralma alá tartoznak is.
Amikor ezer évvel ezelőtt az első telepesek megérkeztek a háború tépázta Óhazából, egy teljesen lakatlan világot találtak - a Régiek romjai már ki tudja, mióta elhagyatottan álltak, a vadonban kóborló Vadak beszélgetés helyett csak az emberi húsra vágytak, a sárkányok pedig akkor is hallgattak a témáról, ha valaki le tudta őket annyira kenyerezni, hogy azonnali megsütés helyett hajlandóak legyenek vele szóba állni. Az évtizedeken át érkező bevándorlók így ott telepedtek le, ahol csak akartak: a déli és keleti partvidéken gombamód szaporodtak a kisebb-nagyobb, a szörnyetegek miatt megerősített falvak (ezekből sok mostanra várossá gyarapodott), a szabad területre vágyók pedig könnyen tudtak embereket maguk köré gyűjteni, hogy előre törjenek a kontinens belső vidékei felé. Ahol pedig egy ígéretesnek tűnő területet találtak, kitűzték a saját zászlajukat, fejedelemként maguknak követelve ezt a földdarabot.
Ahogy ez sejtetni engedi, a legtöbb százkoronai fejedelemség sosem volt több egyetlen falunál, utóbb várnál, és a körülötte elterülő megművelhető földeknél. Ahol sűrűbben álltak a települések, a birtokok határai összeértek, de ez inkább csak a déli és a keleti vidékeken jellemző, a szélfútta nyugati Zord-felföldön és a szárazföldbe mélyen benyúló, karcsú, sziklás tengeröblökkel szabdalt Északföldén napoking utazhatunk anélkül, hogy lakott helyre érnénk. Ez utóbbi helyeken soha nem is alakultak ki nagyobb országok, bár a kevés számú, várossá hízott falu urai gyakran nevezték magukat királyoknak. Igazi királyságok azonban csak délen és keleten alakultak ki, mint a hódításból született Vöröstorony, az ellene szövetkezőkből összeállt Napmező, a seregeiről oly híres, ám mára kihalt rommá változott Farkasvölgy vagy a lovasságát zsoldosként szívesen bérbeadó Aranymező.
Ezen a földön nemesnek lenni annyit jelent, hogy olyan családból származol, amelyik önálló fejedelemséget vagy egy már létezőn belül egy új falut alapított, és vállalta ennek védelmét, vezetését. A lakói mind szabad emberek, a rabszolgaság vagy szolgaság az Óhaza olyan emléke, ami heves indulatokat vált ki mindenkiből. A falvak lakói adót fizetnek a nemesnek, azért, hogy az abból várat építsen, zsoldosokat fogadjon, vagy a helyiek közül kiválasztott fegyvereseket felszerelje. Nincs hűbéri lánc sem, hiszen a nemesek nem birtokolják a földet, csak védelmezik. Így sem ritka, hogy valaki visszaéljen a hatalmával, és idegenből fogadott zsoldosok élén sokkal többet engedjen meg magának, mint azt a helyiek eltűrnének. Előbb-utóbb ennek véres vége lesz. A fejedelemségek élén ma már helytartók állnak, de ezek gyakran az egykori fejedelmi családok leszármazottai, kiknek ősei behódoltak száz évvel korábban a Boszorkánykirálynő seregeinek, varázslóinak.
Százkoronán a nyugtalanok, a világot látni akarók, vagy a szegényebb földeken élők gyakran zsoldoskatonának állnak. A keleti, sík vidékek főleg lovasságukról híresek, a déli partvidék inkább tengerészeiről és gyalogságáról, a kontinens központi hegyeinek lakói félelmetes hírű vadászok, az északiak az egyéni dicsőség hajszolói. De kétség sem fér hozzá, hogy a leghíresebb vagy hírhedtebb zsoldosok a nyugati felföld lakói, a szélvidékiek, akik évszázadok óta a külhoni katonáskodásból és hazavitt, hazaküldött pénzből tartják el családjaikat. Míg a többi vidéknek mind megvannak a jellegzetes harcmodorai, fegyverei és csapatai, a felföldiek számára csak az a fontos, hogy mivel tudnak a leghatékonyabbak lenni. Mindent eltanulnak és villámgyorsan alkalmazkodnak, így egyaránt látni erre hegylakó kardot vagy déli szablyát forgató, esetleg északi prémvértet vagy keleti háromnegyedes páncélt viselő harcosokat.
Adja magát a kérdés, hogy ha az egész kontinens névleg vagy valójában a Boszorkánykirálynő uralma és a Sötét Sereg "védelme" alatt áll, mi szükség van erre a több ezer, sőt, talán több tízezer zsoldosra, akik az egyes nemesek, kereskedők és helytartók szolgálatában állnak? Nos, elsősorban az, hogy az Úrnő seregei szinte kizárólag arra figyelnek, hogy az egyes fejedelemségek/tartományok hűségesek maradjanak a trónhoz, azt viszont szó nélkül tűrik, hogy a nemesek egymással hadakozzanak. Ezek az összecsapások javarészt arra szolgálnak, hogy elragadják a falvak, tartományok állatait, felperzseljék a termést, lerombolják az őrtornyokat - a helyiek sem tudnak kimaradni ezekből, hiszen a katonák valójában az ő javaikat prédálják, nem a nemesét, de a legtöbbjük nem szívesen vesz részt a támadásokban, ellentámadásokban. Ezeket inkább a felfogadott zsoldosok végzik, akik már igen nagy rutinnal bírnak ezekben a hadmozdulatokban.
A másik okot a nagyszámú zsoldosra a törvényen kívüliek jelenléte adja: a fejedelemségek többségében van halálbüntetés, de ez a sors inkább az Úrnő ellenségeinek jut, a bűnözőket gyakran csak megbélyegzik és száműzik, vagy börtönbe zárják, kényszermunkára ítélve (bár ez ritka büntetés). A száműzöttek vagy a törvény elől megszökők beveszik magukat a vadonba, ahonnan szabályos rablóháborúkat folytatnak a fejedelemségekkel. Ezekbe már a Sötét Sereg is hajlandó belefolyni, de egy kisebb, mozgékony zsoldoscsapat általában hatékonyabb munkát végez, mint a fekete páncélos lovasok. A legtöbb kereskedő zsoldosokkal őrizteti a fejedelemségek között szállított áruját is, akár hajóval, akár szekérrel viszik egyik helyről a másikra. Az olyan nagyvárosok, mint az északi Viharhon, egész sereget tart fegyverben a viharparti kalózok miatt.
És végül ott vannak a kalandorok, Százkorona azon lakói, akik nem tartoznak egyik fejedelemséghez sem, és legtöbbször senkihez sem fűzi őket hűség (vagy jól álcázzák). Örökké úton vannak: vannak köztük alkalmi zsoldosok, kóbor dalnokok, kémek, bűnözőket üldöző fejvadászok, az elrejtőzött régi varázslók tanítványai, tolvajok és kincsvadászok. Mindig találnak munkát, hiszen a világ jómódú lakóinak gyakran van szüksége olyan kardforgatókra, besurranókra és hírszerzőkre, akiket habozás nélkül letagadhatnak, ha valami balul sülne el. Ha pedig nem akarják eladni a hűségüket, kincseket rejtő romokban sincs hiány: a Boszorkánykirálynő hódítása során egész fejedelemségeket döntött romba a Sötét Sereg és a Feketeköpenyesek mágiája, és az elpusztult Farkasvölgyben, vagy Télzug sziget-fellegvárában mindmáig találni aranyat, régi fegyvereket, ősi mágikus holmikat. Nem is beszélve a Régiek csarnokáról, erről a hatalmas, kupolával fedett ősi városról, melynek máig senki se járta be összes járatát, és a próbálkozók gyakran maguk is csatlakoznak a helyet őrző élőholtakhoz. A legelszántabbak sárkánycsontra vadásznak a Ridegszív-hegység völgyeiben, vagy alászállnak Mélyakna tárnáiba, hogy a helytartó által ígért fejpénzért rémeket öljenek.
Százkorona - Nemesek, zsoldosok és kalandorok
Megjegyzések
Megjegyzés küldése