Százkorona - Temetetlen holtak
A korábbi cikkekben már szót ejtettünk Százkorona számos veszedelméről: bemutattuk a különféle intelligens vagy éppen vadállati sárkányokat, a minden felzabáló, félemberi rémeket, a valóságon túlról megidézett homálylényeket és a kontinenst egykor lakó Régiek különös romjait, emlékeit. Ám míg az eddigiek csak a vadabb vidékeket fenyegetik, van egy másik veszély, amit a kontinens minden lakója ismer: a visszatérő holtakat.
Százkorona lakói már az Óhazában is ismerték az elmúlás misztériumait, legfőképpen azt, hogy a holtak lelke a halál után még öt napig a mi világunkban tartózkodnak, az élők számára láthatatlanul és szinte érzékelhetetlenül. Ennyi időre van szükségük, hogy levessék magukról addigi életük terheit, hogy aztán megkönnyebbülve vihesse őket vigye a Révész vissza a Fátyolba, ahol minden emléküktől megszabadulnak. Az is köztudott volt, hogy nagyritkán, ha ezek a terhek túl nagyok voltak, a lélek képtelen volt elszakadni a porhüvelytől, és a holtak felkeltek, az élők ellen fordulva; ahogy az is, hogy ebben az öt napban a Hatalom a halál felett szavaival bármely varázstudó élőholt létre kárhoztathatja a halottakat.
Az új hazába megérkezve az emberek hamar szembesültek vele, hogy a régi szabályok nem érvényesek: a Napmezei Krónika szerint, mikor alig egy héttel a partraszállás után az egyik idős vezér, Honar elhunyt, a szokások szerint felravatalozták a testét, hogy tisztességgel elbúcsúztassák. A hosszú, több napig tartó tor azonban vérontásba fulladt, mikor a trónszékre ültetett halott váratlanul felkelt és rendet vágott az ünneplők között: mire megfékezték, tucatnyinál több előkelő hevert holtak a sátorban. A testeket azonnal mágiára vetették, és a segítségül hívott varázsló, Vörös Meron sötét praktikára gyanakodott, ám nem találta semmi nyomát annak, hogy valaki varázslattal keltette volna fel Honart.
Hamarosan egyértelmű lett, hogy nem egy elszigetelt esetről van szó, hanem egy általános jelenségről: a holtak lelkei az ötödik napon eltávozás helyett gyakran visszatértek a testükbe, vagy ha azt nem találták, kísértetként vagy eltorzult növényekként támadtak az élőkre. Százkorona lakói gyorsan megtanulták, hogy a holtakat nem szabad néhány napnál tovább temetetlenül hagyni, és a legbiztosabb módszer a testek elhamvasztása. Ennek ellenére sokáig tartották magukat a régi szokások, és a régi városok mellett nem voltak ritkák a hagyományos temetők sem, ahol kőkoporsókba fektették a halottakat és a Révészhez imádkoztak, hogy elvigye a lelküket.
Az évszázadok során számos varázsló is foglalkozott a kérdéssel, de egyik se jutott tovább annál, hogy valószínűleg valamiféle átokról van szó, talán a Régiek egyik örökségéről. Annyi bizonyos, hogy az állatokra nem hat, sőt, a sárkányokra sem, ám a rémekre igen: az elpusztult és fel nem darabolt/el nem égetett példányok ugyanúgy visszatérnek, mint az emberek holtai. A jelek szerint ezzel ők maguk is tisztában vannak, és ez lehet az egyik oka, hogy felfalják a saját halottjaikat.
Az, hogy egy halottból milyen élőholt lesz, a halála körülményeitől és az érzelmektől függ. Alább olvashattok néhány példát a Százkorona földjén felbukkanó fajtáról.
A leggyakoribb fajta a Temetetlen, vagyis az, akit nem hamvasztottak vagy temettek el időben, és az átok a lassan lebomló testükhöz láncolja őket. A csatamezőkön heverő holtak is ide tartoznak, bár őket a köznyelv Kardlidérceknek nevezi. Bár egy ideig még emlékeznek az élőkre, a lelkük eltorzul, és csak gyűlölet marad bennük, és egyszerűen csak gyilkolni akarnak. Az idő múltával testük elporlad, és csak a csontok maradnak.
A sűrű rengetegek veszedelmes élőholtja az Erdőlidérc: ezek az emberek itt lelték halálukat, és testüket még az öt nap letelte előtt felfalták és széthordták a vadállatok, így a lelkük egy fába költözött bele. A kiszáradó, eltorzult növény gyökereit kitépve képes lassan ballagni az erdőben, de legtöbbször lesben állva várakoznak a gyanútlan áldozatokra. Ha valaki elsétál mellettük, vaskos ágaikból font karjaikkal és tüskékből formált karmaikkal lecsapnak, és az áldozataikat gyökereik közé temetik - érdekes módon ezzel gyakran meggátolják, hogy azok is élőholttá változzanak.
Az Őrző egy különleges élőholt, ugyanis a családja, szerettei iránti aggodalom köti a valóságba, és nem a saját holttestébe van zárva a lelke, hanem az otthonába. Az ott élők mindig érzik a jelenlétét, hiszen az épületben sokkal ritkábban megy bármi tönkre: a tető még a legnagyobb viharban se lyukad ki, a falakat csak a legnagyobb földrengés repeszti meg, és még a kiömlő, lángra kapó zsír is gyorsan lelohad. Az ártó szándékkal a házba lépőkre kellemetlen meglepetés vár, hiszen minden egyes mozdítható tárgy fegyver a kezében. A családtagok tisztelik az Őrzőket, apró áldozatokat helyeznek ki neki, és szeretettel gondolnak rá - ha viszont elfelejtik a nevét, egy idő után eltávozik a Homályba.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése