Százkorona - Temetetlen holtak
A korábbi cikkekben már szót ejtettünk Százkorona számos veszedelméről: bemutattuk a különféle intelligens vagy éppen vadállati sárkányokat, a minden felzabáló, félemberi rémeket, a valóságon túlról megidézett homálylényeket és a kontinenst egykor lakó Régiek különös romjait, emlékeit. Ám míg az eddigiek csak a vadabb vidékeket fenyegetik, van egy másik veszély, amit a kontinens minden lakója ismer: a visszatérő holtakat.
Százkorona lakói már az Óhazában is ismerték az elmúlás misztériumait, legfőképpen azt, hogy a holtak lelke a halál után még öt napig a mi világunkban tartózkodnak, az élők számára láthatatlanul és szinte érzékelhetetlenül. Ennyi időre van szükségük, hogy levessék magukról addigi életük terheit, hogy aztán megkönnyebbülve vihesse őket vigye a Révész vissza a Fátyolba, ahol minden emléküktől megszabadulnak. Az is köztudott volt, hogy nagyritkán, ha ezek a terhek túl nagyok voltak, a lélek képtelen volt elszakadni a porhüvelytől, és a holtak felkeltek, az élők ellen fordulva; ahogy az is, hogy ebben az öt napban a Hatalom a halál felett szavaival bármely varázstudó élőholt létre kárhoztathatja a halottakat.
Az új hazába megérkezve az emberek hamar szembesültek vele, hogy a régi szabályok nem érvényesek: a Napmezei Krónika szerint, mikor alig egy héttel a partraszállás után az egyik idős vezér, Honar elhunyt, a szokások szerint felravatalozták a testét, hogy tisztességgel elbúcsúztassák. A hosszú, több napig tartó tor azonban vérontásba fulladt, mikor a trónszékre ültetett halott váratlanul felkelt és rendet vágott az ünneplők között: mire megfékezték, tucatnyinál több előkelő hevert holtak a sátorban. A testeket azonnal mágiára vetették, és a segítségül hívott varázsló, Vörös Meron sötét praktikára gyanakodott, ám nem talált rá magyarázatot, hogy ki keltette fel varázslattal Honart.
Hamarosan egyértelmű lett, hogy nem egy elszigetelt esetről van szó, hanem egy általános jelenségről: a holtak lelkei az ötödik napon eltávozás helyett gyakran visszatértek a testükbe, vagy ha azt nem találták, hamvakból vagy eltorzult növényekből formáltak maguknak újat, és így támadtak az élőkre. Százkorona lakói gyorsan megtanulták, hogy a holtakat nem szabad néhány napnál tovább temetetlenül hagyni, és a legbiztosabb módszer a testek elhamvasztása. Ennek ellenére sokáig tartották magukat a régi szokások, és a régi városok mellett nem voltak ritkák a hagyományos temetők sem, ahol kőkoporsókba fektették a halottakat és a Révészhez imádkoztak, hogy elvigye a lelküket.
Az évszázadok során számos varázsló is foglalkozott a kérdéssel, de egyik se jutott tovább annál, hogy valószínűleg valamiféle átokról van szó, talán a Régiek egyik örökségéről. Annyi bizonyos, hogy az állatokra nem hat, sőt, a sárkányokra sem, ám a rémekre igen: az elpusztult és fel nem darabolt/el nem égetett példányok ugyanúgy visszatérnek, mint az emberek holtai. A jelek szerint ezzel ők maguk is tisztában vannak, és ez lehet az egyik oka, hogy felfalják a saját halottjaikat.
Az, hogy egy halott miként tér vissza, a halála körülményeitől és az érzelmektől függ. Alább olvashattok néhány példát a Százkorona földjén felbukkanó fajtáról.
Mindazok, akiket az ötödik napon az ősi átok áldozatául esnek, lidércként térnek vissza. A sorsuk tragikus, hiszen egyszerre a saját testükbe börtönzött, nyughatatlan, az élők iránt engesztelhetetlen gyűlölettel égő szörnyetegek, miközben életük minden pillanatára, örömére és bánatára emlékező szerencsétlenek. Bár a köznép sokféle nevet aggatott rájuk (Visszatérők, Temetetlenek, Kardlidércek), valójában nincs köztük különbség. Testük az idő múlásával lassan tovább enyészik, míg végül nem sokkal többek egy összeszáradt csontváznál - ami viszont egy életerős ember fürgeségével küzd!
A sűrű rengetegek veszedelmes élőholtja az erdőlidérc: ők olyan emberek, akik egykor a vadonban lelték halálukat, ám testüket még az öt nap letelte előtt felfalták és széthordták a vadállatok. Lelküknek így nem volt hová visszatérnie, és egy fába költözött bele, ami azonnal kiszáradt. Az eltorzult növény a gyökereit kitépve képes lassan ballagni az erdőben, de legtöbbször lesben állva várakoznak a gyanútlan áldozatokra. Ha valaki elsétál mellettük, vaskos ágaikból és leveleikből fegyverekkel csapnak le a gyanútlan áldozatra, majd a testét a gyökereik közé temetik - érdekes módon ezzel gyakran meggátolják, hogy azok is élőholttá változzanak.
Nem minden visszatérő lélek köszönheti a "létezését" az ősi átoknak - van, aki egyszerűen olyan erős érzelmekkel, motivációkkal bír, hogy nem áll készen a távozásra! Belőlük lesznek a Homály és a Valóság határán létező, éteri szellemek, akiket gyakran nem is látni, amíg jelenésként meg nem testesülnek. A leggyakrabban a meggyilkoltak kísérteteiről hallani, akik nem nyughatnak, míg be nem teljesül az utolsó vágyuk, és haláluk vagy egy számukra jelentős hely vagy tárgy közelében jelennek meg, rátámadva mindenkire, akik gyilkosaira emlékeztetik őket!
A haragos vagy bánatos kísértetekkel ellentétben az őrzőket a szeretteik miatti aggódásuk tartja itt, és azok otthonát oltalmazzál. Az ott élők mindig érzik a jelenlétét, hiszen az épületben sokkal ritkábban megy bármi tönkre: a tető még a legnagyobb viharban se lyukad ki, a falakat csak a legnagyobb földrengés repeszti meg, és még a kiömlő, lángra kapó zsír is gyorsan lelohad. Az ártó szándékkal a házba lépőkre kellemetlen meglepetés vár, hiszen minden egyes mozdítható tárgy fegyver a kezében. A családtagok tisztelik az Őrzőket, apró áldozatokat helyeznek ki neki, és szeretettel gondolnak rá - ha viszont elfelejtik a nevét, egy idő után eltávozik a Homályba.









Megjegyzések
Megjegyzés küldése