Százkorona - Homálylények és fajzatok
"A boszorkány furcsa varázsigéi mintha a falakon túlról, vagy annál is távolabbról visszhangoztak volna. Még mielőtt a kardforgató egyet léphetett volna felé, a vaskos gyertya füstje zöldes lobbanással életre kelt, és tekergőzni kezdett a nő teste körül. Egy pillanattal később már méretes, sárkánypofára emlékeztető feje is nőtt, a bordái pedig a testén kívül meredeztek, hosszú, oldalra elálló tarajokként. A férfi dühösen előre lendült, a kardja a boszorkány feje felé vágott - de mielőtt még elérte volna, a kígyó villámgyorsan odasiklott, saját testével térítve el a csapást. A füstből formált test ugyanolyan keménynek bizonyult, mintha egy acélpenge hárította volna. A boszorkány gúnyosan elmosolyodott, bár a varázsigéktől vérkönnyek csorogtak a szeméből…"
A homálylények a Valóságon túli Homályból származnak, egy olyan helyről, ahol nincs anyag, csak energia és káosz. Bár vannak köztük ártó természetűek és jószándékúak is, a legtöbbjük semennyit sem törődik az emberekkel, még azok a nagyhatalmúak sem, akiket az évszázadok során a halandók istenekként imádtak. Sőt, maguktól sosem találnak utat Százkorona világába, csak ha valaki kaput nyit nekik, akár varázslattal, akár imával és rituáléval.
E teremtményeknek anyag híján testük sincs - mikor a valóságba idézik, az őt ide hívó varázslónak kell meghatároznia, hogy miből formálódjon meg. Ez lehet egy gyertya füstje, a talajt beborító por, a kandalló lángja, egy egymásra halmozott földkupac vagy akár egy kisebb pocsolya vize is. Mindegyik anyag más-más tulajdonságokkal ruházza fel őket, és avatatlan szemlélő még akár azt is hiheti, hogy holmi elementálok - pedig ugyanaz a teremtmény lehet egyszer lángokból, máskor pedig vízből. A varázslón múlik, hogy mire akarja őket felhasználni, az alakjuk viszont az anyagtól függetlenül mindig ugyanolyan.
Ahogy már mondtuk, a lény tudata eközben egy és ugyanaz, és emlékszik az összes korábbi alkalomra, amikor a valóságba idézték őket. Ezt is jelenti, hogy arra is emlékszik, hogyan bánt vele a varázsló, és milyen feladatokat kellett ellátnia, és felismerheti például azokat, akik korábban már elpusztították a testét. Ugyanakkor, ha az idézés sikeres, nem tud a varázstudó ellen fordulni, és hacsak nem szerzett nagyon kellemetlen tapasztalatokat, nem is akar: a homálylények ugyanis minden megidézéssel egy kicsit erősebbek lesznek, ami azt is jelenti, hogy ha valaki túl sokszor idézi meg ugyanazt a lényt, az előbb-utóbb képes lehet ellenállni a hívásának, vagy akár el is szabadulhat közben. És akkor viszont sok múlik azon, milyen emlékeket őriz róla.
Az, hogy egy varázsló hány lény nevét ismeri, igazából a kutatásain múlik: a megfelelő varázsigékkel bele tud pillantani a Homályba, hogy ott teremtmények után kutasson, megismerje nevüket és azt is, hogy miféle képességeik vannak. Ez részben véletlenszerűen kerül meghatározásra, de a varázsige megfogalmazásakor meg lehet határozni, hogy miféle erejű, kinézetű vagy természetű lényt keressen.
A homálylények szinte minden esetben csak és kizárólag addig maradnak a valóságban, ameddig az őket ide szólító varázslat hatása tart: ha nem szabtak nekik konkrét távozási pontot, akkor legfeljebb órákig maradnak, bár mind minden varázsigénél, ezt is meg lehet fogalmazni úgy, hogy akár évekig kelljen őrizniük egy helyet. Ha ez az idő letelt, vagy elpusztult a fizikai testük, visszatérnek a Homályba.
A fajzatok a homálylényeknek köszönhetik létezésüket, ám velük ellentétben a valóság lakói: olyan élőlények utódai, amiket valamilyen módon megérintett a Homály, beléjük ivódott, és ezt tovább örökítették. Néhánynak csupán a teste torz és különös, másoknak ehelyett vagy emellett természetfeletti, mágikus képességei is vannak. Szerencsére sosincs belőlük túl sok, és ha valahol felbukkannak, az emberek igyekeznek levadászni őket, mielőtt túlságosan elszaporodnának. Van, aki a sárkányokat is ide sorolja, és ebben lehet is némi igazság - de efféle dolgokat bölcsebb nem leírni, hiszen még a végén Viharszív birtokába jut a feljegyzés, és ki tudja, mit szólna ehhez a leghatalmasabb sárkány?
A Tüskésfarkas kétségkívül az egyik leggyakoribb fajzat, ami főleg Százkorona nyugati vidékein bukkan fel, kisebb falkákban vándorolva. Első ránézésre közönséges szürke farkasnak tűnhet, amiből rengeteg található a Zord-felföldön, ég gyakran csak a legelső célba találó kardcsapáskor derül ki a tévedés: a Tüskésfarkasnak ugyanis nem szőre van, hanem sűrű, hegyes és acélkemény tüskék borítják az egész testét, mint egy sünnek! Ezek nem csak hatékonyan felfogják a fegyverek csapásait - erősebbek nem egy fémvértnél - de a bestia támadásra is használja, ahogy nekiugrik az áldozatának, végig szaggatva a testét. A bundája nem csak értékes trófea, a szélvidékiek erős és hajlékony páncélt is készítenek belőle, bár általában csak a felső testet védi, mint egy bőrzeke.
A Rémálom egy egészen másfajta természetű fajzat - szemre még azt is nehéz megmondani, hogy élőlény, ugyanis úgy néz ki, mint egy nagyobb méretű, szürkés vizű pocsolya. Állagából adódóan képes átszivárogni a falak repedésein, és lassan akár még fel is tud kúszni, egészen a plafonig, hogy ott közelítse meg araszolva az alvó áldozatát. Ha sikerül megérinteni valakit, aki éppen álmodik, mágikus erejével befurakodik az elméjébe, és rémálommá változtatja a pihenését. E parazita számára az így megszerzett szellemi energia jelenti a táplálékot, és gondosan ügyel is arra, hogy nehogy felébressze vagy megölje áldozatát, így egy rövid "támadás" után vissza is vonul. Ha valaki mégis felébredne, vagy egy szemfüles, gyanakvó őr alvást színlelne, a Rémálom felveszi valami olyannak az alakját, amitől az illető különösen fél vagy tart, és rettegést próbál kelteni benne - ilyenkor már nem fogja vissza magát, igyekszik minél gyorsabban szívszélhűdést okozni, majd eliszkolni. Ha elég óvatos, sokáig észrevétlen tud maradni, bár a lakóhelye környékének előbb-utóbb rossz híre lesz, ahol senki se tud egy jót aludni és emiatt pihenés helyett legyengülnek, így mindenki igyekszik minél hamarabb eliszkolni onnan.
Százkorona - Homálylények és fajzatok
Megjegyzések
Megjegyzés küldése