Százkorona - Sárkányláng a ködben
Ha az ember Százkorona városainak falain túl merészkedik, számos csodálatos és veszedelmes dologgal találkozhat - ez a két dolog pedig kétségkívül a sárkányokban egyesül leginkább. A pikkelyes tűzokádóknak számos válfaja él az erdőkben, a folyókban és a hegyek között, az alig egy-két lépés hosszú apróságoktól a hatalmas, száz lépésnél is hosszabb szörnyetegekig.
Az alábbiakban megismerhetjük Százkorona kontinensének leggyakoribb sárkányfajtáit.
Szélsárkányok
A legkisebb és egyben legbarátságosabb fajta a szélsárkányoké: ezek az egy-két lépés hosszú, karcsú és ravasz ragadozók formájukban és arányaikban az "igazi" nagyokra hasonlítanak (négy lábuk és két szárnyuk van), a lángjuk viszont ritkán hosszabb egy lépésnél (általában a testhossz felével egyenlő). Leggyakrabban a Ridegszív- és a Rémfog-hegység magas csúcsai között találkozni velük, viszont kíváncsiságuk miatt mindig is gyakran szegődtek az utazók, vándorok mellé, néha egészen hazáig követve őket. Emiatt gyakori látványt jelentenek az emberi települések közelében is, bár sosem lehet őket teljesen megszelídíteni: a rágcsálók és kártevők mellett néha egy-egy kisebb háziállatot is elragadnak, a helyiek nagy bosszúságára. Emberre viszont sosem támadnak, még a kisgyermekekre sem, sőt, ezeket akár nagyobb ragadozókkal szemben is igyekeznek védelmezni. A Boszorkánykirálynő felemelkedése előtt szinte minden fejedelmi udvarban élt néhány szélsárkány, akik a vadászatokban is részt vettek. Az értelmük valahol egy okos kutya szintjén áll, így bár beszélni nem tudnak, de könnyedén megértik a jeleket, szavakat, és ezeknek engedelmeskednek is - ha kedvük van hozzá.
Sárkánykígyók
Az északi vidék folyói nem csak halakban és rákokban gazdagok: a tavaszi olvadással mindig megjelennek az addig a hegyek barlangjaiban szunnyadó sárkánykígyók is. Ezek az átlagosan tíz-tizenöt lépés hosszú ragadozók előbb az édesvizekben vadásznak, majd kellően megerősödve útra kelnek a tenger felé, hogy eljárják násztáncukat az öblökben. A szélsárkányokkal ellentétben ők már kimondottan kedvelik az emberhúst, így ha fürödni vágyunk, mindig állítsunk őrt, hogy figyelje a felszínen megjelenő tarajokat. A nagyobb példányok még a csónakokra is veszélyesek, a legöregebb, legendás példányok pedig néha harminc lépésnél is hosszabbra nőnek, így a tengeri vitorlásokat is megtámadják, főleg a násztánc idején, hogy a zsákmánnyal lenyűgözzék a párjukat. Az áldozatot vagy lerántják a víz alá, vagy körül tekerik és összeroppantják. Tűzleheletüket szinte csak akkor vetik be, ha a parton kell harcolniuk. Sokan úgy hiszik, hogy oktalan szörnyetegek, de egyes beszámolók alapján nem csak értik az emberi beszédet, de maguk is képesek rá - egyszerűen csak nem szeretnek beszélgetni a zsákmánnyal.
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az északföldét lakó tűzvérűek maguk is vadásznak a sárkánykígyókra, hiszen csontjuk ugyanolyan erős, mint a többi rokonuké.
Sárkánygyíkok
Százkorona legtöbb lakója számára ezek a nyolc-tíz lépés hosszú, zömök alkatú, szárnytalan szörnyetegek jelentik a "sárkányokat": már a legelső telepesek is szembe találták magukat végtelen étvágyukkal. A sárkánygyíkok általában az erdők legmélyén vagy a hegyek elzárt völgyeiben és barlangjaiban élnek, ám pár évente portyázni indulnak, könnyű prédát keresve. Ha valahol lakott területre, falura vagy tanyára bukkannak, addig maradnak a környéken, míg mindent és mindenkit fel nem faltak - legyen az ember, szarvasmarha, bárány, kecske, kutya, macska, szárnyas. Ha ezután még éhesek, tovább vadásznak, ha viszont jóllaktak, akkor visszahúzódnak a búvóhelyükre. Lángcsóvájuk nagyon rövid, ezért inkább csak a harapásukkal együtt használják, megperzselve a pofájukba kapott zsákmányt, de ha leküzdhetetlennek tűnő akadállyal találják szembe magukat, két-három lépésnyi tüzet is ki tudnak préselni magukból. Pikkelyes bőrük szinte sebezhetetlen, csak a szájuk és a hasuk a gyenge pontjuk, állítólag.
Bár ezek a szörnyetegek szinte a biztos halált jelentik mindazoknak, akik szembe találják magukat velük, mégis vannak olyan emberek, akik szándékosan keresik őket: a sárkányvadászokat mindenki tiszteli, és egy kicsit őrültnek is tartja. Ők azzal keresik a kenyerüket, hogy felkutatják és elpusztítják ezeket a szörnyetegeket, hogy aztán minden testrészüket felhasználják valamiképp. A sárkánycsont kedvelt alapanyaga az ékszereknek, a bőrükből remek páncél készül, ami ellenáll a lángoknak is, a húsuk pedig sokfelé ínyencfalatnak számít. Vannak csapatok, melyek évről évre nekivágnak, másokat azok a települések fogadják fel, ahol az erdőkerülők sárkányok nyomaira bukkannak.
Ha van olyan sárkányféle, amibe semmiféle értelem nem szorult, az kétség kívül a sárkánygyík. Ostoba, mindenen átgázoló, kielégíthetetlen étvágyú zabálógépek. Egyes - vitatható hitelességű - beszámolók szerint ha két kifejlett példány valahol összetalálkozik, az mindig az egyik pusztulásához vezet, és a győztes felfalja a tetemet.
Sárkányok
Minden sárkányféle közül a legnagyobbakról, a "valódi" sárkányokról tudni a legkevesebbet. Az ismert példányok között több az eltérés, mint a hasonlóság, így a bölcsek között az a konszenzus, hogy az alapvető felépítésen (négy láb, két szárny, pikkelyes bőr és tűzokádás) túl mindegyik más és más. A feltételezések szerint halhatatlanok - de nem ölhetetlenek - és egész életükben folyamatosan nőnek. Ezeregyszáz év alatt kevesebb, mint húsz példányt említettek a krónikák, és ezek közül csak négynek ismert a neve - bár nem tudni, hogy ezt ők adták maguknak, vagy csak az emberek aggatták rájuk.
Acéltorkú volt talán a legnagyobb, akit valaha láttak Szárkorona lakói: a leírások szerint gránitszürke testének hossza legalább százötlen lépés volt, és a fogai kardpengéknél is hosszabbak voltak. A keleti Nappart lakója volt és számos korai várat, erősséget elpusztított, mielőtt a varázslók elűzték volna. Azóta is néha felbukkan a Ridegszív-hegységben, főleg, ha a Boszorkánykirálynőt szolgáló Beavatottak a szirtek közé merészkednek. Kérlelhetetlen ellensége minden varázstudónak.
Tűzfark lényegesen kisebb, alig száz lépésnyi hosszú, de könnyen felismerhető volt vöröses pikkelyeiről és villás farkáról. Nem tudni, hol a barlangja, de feltehetően a nyugati Zordvidéken lehet, mert mindkét felbukkanása errefelé volt. Először Ezüstárok fejedelemségét sarcolta meg, addig fosztogatva és perzselve a környéket, amíg a fejedelem fel nem ajánlotta a raktárakban található összes ezüstöt - a legendák szerint több száz mázsányit - amit a sárkány elfogadott, és elvonult, a fémet bendőjébe nyelve. Másodjára egy, a nyomába induló sereget pusztított el: egyszerűen az egész testét lángba borította, és a harcosok közé vetette magát, széttépve, elégetve és agyon lapítva a támadóit. Azóta nem bukkant fel újra.
Opálszem az egyetlen sárkány az összes fajtából, amely teljesen fekete pikkelyekkel bír, sőt, igazából minden egyes testrésze fekete, még a pofája, a fogai és a szeme is. Több alkalommal is felbukkant Százkorona történelme során, és ha a krónikáknak hinni lehet, évszázadonként négy-öt lépéssel nőtt a hossza: legelőször még alig negyvennek írták le, legutoljára már hetvennek. Sosem bocsátkozott közelharcba, és azt is csak egyszer mutatta meg, hogy a lángja - a várakozásokkal ellentétben - nem fekete. Azt azonban többször is megmutatta, hogy hatalmas tudással bír a mágia terén, különösen a halál energiái felett. Előszeretettel rabolta el ellenfelei, üldözői életerejét, hogy aztán a kiszáradt tetemeket felkeltse és élő társaik ellen küldje. A barlangját a Ridegszív-hegység déli peremén sejtik, az Éjféli Rengeteg közelében, bár ennek némiképp ellentmond, hogy ez az erdő Medveszív, az egyik legnagyobb renegát varázsló otthona is.
Viharszív kétség kívül kilóg a többi sárkány közül: ugyan ő maga is egy hatvan lépés hosszú, sötét szürkéskék testű szörnyeteg, viszont az egyetlen a fajtájából, amelyik mindig is érdeklődött az embernépek iránt. Számos legenda, sőt, népmese is említi, ahogy árvákat vett magához, bosszút állt a kegyetleneken, mágusokat és boszorkányokat tanított, vagy akár emberi alakot öltve kalandorokhoz csatlakozott. Ezek egy része, talán legtöbbje minden bizonnyal puszta kitaláció, de jól mutatja, hogy az emberek is másként álltak Viharszívhez, mint az összes többi társához. Nem egy hős állította már, hogy a sárkány az egyik őse. Még a bölcsek sem tudják könnyen szétválasztani az igazságot a rárakodott mendemondáktól, de az biztos, hogy Viharszív valóban képes emberi alakot ölteni, és az is igaz, hogy szívesen tanította a varázstudókat a múltban. Emellett ő az egyetlen, aki aktívan a Boszorkánykirálynő ellenségének vallja magát, amióta végzett a Feketeköpenyesek egyikével, Merkannal, az Alkimistával. A mágus egy sárkánytojást akart ellopni a kíséretével, és ez a tett annyira felbőszítette Viharszívet, hogy ettől kezdve tevékenyen igyekszik gyengíteni az Úrnő hatalmát: kalandorokat pénzel, varázslókat tanít, ősi titkokat árul el a lázadóknak, és ha kell, személyesen is végez az ellenfeleivel. A Boszorkánykirálynő természetesen jutalmat tűzött ki a sárkány fejére, amit már számos sárkányvadász próbált begyűjteni - mindeddig természetesen sikertelenül.
Százkorona - Sárkányláng a ködben
Megjegyzések
Megjegyzés küldése