Százkorona - Rémek martaléka
Amikor valamivel több, mint ezeregyszáz évvel ezelőtt a telepesek első nagy hulláma partot ért Tűfoknál, úgy hitték, hogy egy lakatlan, érintetlen vadonnal borított kontinenst találtak. Az Óhazában dúló háborúk után úgy érezték, ez a béke földje, ahol legfeljebb a vadállatoktól kell tartaniuk. Ám ahogyan azt már a legalább kétszáz évvel később írt Napmezei Krónikában is feljegyezték, szinte már a legelső éjszakán megtanulták, hogy a vidék nagy veszélyeket rejt.
"Gutharra, ki társaival elsőként állított tábort a nagy folyam, az Álmok Folyója partján, hajnalban találtak rá Bodkar felderítői. A cölöpfalat lerontották, a sátrakat szétszaggatták, a karámokat összezúzták. A táborban nem találtak senkit, csak Guthart, aki egy veremben rejtőzött, és a félelemtől megtébolyodva szőrös, óriási termetű rémemberekről beszélt, akik élve felfalták társait."
Ez volt a legelső feljegyzett találkozás az Újhazába érkező emberek és a vidék egyetlen bennszülöttnek tűnő népe között. Számos krónikás próbált nekik illő és hangzatos nevet találni, de az emberek száján mindig ugyanaz maradt: a Rémek.
Ezek a nagydarab, sűrű bundájú, humanoid szörnyetegek mindenfelé megtalálhatók egész Százkoronán, a sűrű erdőktől a láp- és hegyvidékekig. A felnőtt példányok legalább két és fél lépés magasak, de a csapataikat, falkáikat vezető hímek gyakran a három lépést is elérik. Testi erejük igen nagy, képesek puszta ököllel is halálos csapást mérni egy emberre. Fogakkal bármilyen csontot el tudnak roppantani, de ha nem találnak elég húst, bármit felfalnak, a gombáktól a rovarokon át a fiatal cserjékig. Bundájuk színe az élőhelyüktől függ: északon világosabb, akár fehér is lehet, a sűrű erdőkben vagy a barlangokban viszont szinte fekete. Bár vonásaik elnagyoltan emberinek tűnhetnek, és láthatóan van valamiféle értelem a szemeikben, ez nem sokkal több vadállati ravaszságnál. Semmiféle öltözéket nem hordanak, és szerszámaik, fegyvereik is csupán durva bunkók, kihegyezett karók és nyers kőpengék. A tüzet nem használják, igaz, nem is félik jobban, mint az emberek. Képtelenek az értelmes beszédre, bár egymással egyszerű gesztusokkal, morranásokkal és kézmozdulatokkal tudnak kommunikálni. Legtöbbször kisebb, öt-tíz fős törzsekben vándorolnak, az ennél nagyobb létszámú csapatok szerencsére igen ritkák. Összedolgozva vadásznak - ahogy a mondás tartja, "Ahol egy rémet látsz, ott legalább három van". A nyílt terepre csak éjszaka merészkednek ki, viszont az települések ugyanúgy vonzzák őket, mint a sárkánygyíkokat. Azon kevés teremtmények közé tartoznak, amelyek habozás nélkül felfalják még az homálylényeket is.
Származásukról semmit se tudni biztosan, ám abban a legtöbb bölcs egyetért, hogy a rémeknek valamilyen módon közük van az Elődökhöz, Százkorona földjének letűnt civilizációjához, hiszem a törzsek előszeretettel tanyáznak a romok közelében. Van, aki amellett kardoskodik, hogy ők maguk építették az ősi városokat, és az isteneik átka miatt torzultak el - ennek az elméletnek egy másik változata szerint valamilyen kataklizma döntötte romba településeiket, s vadonba és a föld alá űzve a túlélőket, akik egyszerűen elfelejtették örökségüket. Sokan viszont úgy vélik, hogy maguk a rémek voltak az a kataklizma, ami elpusztította az Elődöket, az istenek büntetéseként. A varázslók között régebben sokáig az volt a konszenzus, hogy ezek a teremtmények igazából fajzatok, vagyis élőlény és homálylények keveredéséből születtek.
A régi időkben a rémek nagyobb problémát jelentettek még a sárkánygyíkoknál is, hiszen sokkal ravaszabbak ezeknél a hüllőknél. A támadásaik könyörtelenek voltak, egyetlen hullámban söpörve el a tanyákat és kisebb településeket. Foglyokat sosem ejtenek: akit nem falnak fel ott helyben, annak kitörik a nyakát és a tanyájukon fellógatják egy fára. Az elhagyott rémtáborokban gyakorta találni ottfelejtett, szinte csontvázzá aszalódott tetemeket, innen ered a tévhit, hogy akit magukkal vittek, azt még meg lehet menteni, mielőtt "kivégeznék". Erre azonban sajnos semmilyen remény sincs.
A legnagyobb létszámú rémtámadás kétségtelenül Mélyakna lerohanása volt, három évszázaddal ezelőtt: a Vasvárhoz tartozó bányatelepet a maroknyi túlélő beszámolója szerint száznál is többen rohanták le, átmászva a falakat. Mikor a fejedelem katonái odaértek, és megpróbáltak új életet lehelni a településbe, azzal szembesültek, hogy a tárnákban hemzsegnek a szörnyetegek, mintha mind oda vették volna be magukat. Végül lezárták a felszíni kijáratot, és több, mint két évszázadon át az egész hely elhagyatott volt, mígnem a Boszorkánykirálynő parancsára újra megnyitották a bányát, erős helyőrség védelmében. A rémek utódai viszont ma is odalent kóborolnak, így a helyi parancsnok szíves-örömest fizet minden felhozott rémfejért a kalandoroknak.
Ez a fejpénz nem egyedi: a Boszorkánykirálynő felemelkedése után a Sötét Sereg közvetlen irányítása alá volt tartományok mindegyikében van valamekkora jutalom kitűzve a rémekre. Kiirtani szinte lehetetlen őket, mivel igen szaporák, és a feltételezések szerint alig öt-hat év alatt érik el a felnőtt kort. A kalandorok és zsoldosok a nyilvánvaló veszély ellenére szívesen vállalkoznak a rémvadászatra, mivel nem egyszer olyan romokhoz vezették el az üldözőiket, melyekről még a kárnyéken élők se tudtak.
Összességében tehát bátran mondhatjuk, hogy a rémek jelentik a legnagyobb veszélyt Százkorona lakóira, már ha nem számítjuk embertársaikat. Nincs olyan vidéke vagy eldugott szeglete a világnak, ahol ne bukkannának fel, mindent felzabálva, ami az útjukba esik.
Százkorona - Rémek martaléka
Megjegyzések
Megjegyzés küldése