UnderWorld RPG - Idelent
Az UnderWorld szerepjáték egy, a modern világunk alatti különös helyre kalauzol el minket. Az AVU blog jubileumi, 200. posztjaként most a könyvet nyitó novellát szeretném megosztani veletek, ami nem csak a játék hangulatát mutatja be, de az AlVilág néhány híresebb szereplőjét is, akikkel a kalandok során is összetalálkozhattok.
Idelent
- T.S. Luikart
Az első kő
Eisric Dane híres
szerencséje kifogyni látszott a félhold alatt, a csatorna egy félreeső
aknájában. Három vékony, sápadt fénysugár utat talált magának egy vasrácson
keresztül, hogy megvilágítsa végső pillanatait, ám csupán az árnyakat
varázsolták még sötétebbé, ami nem kerülte el Dane hóhérának figyelmét.
A kérdéses gyilkos
színtelen ballonkabátot és egy kék farmert viselt, amit még maga Strauss varrt.
A lábán szénfekete, rubinszín flitteres masnival ékített papucscipő volt,
pólót nem hordott. Ökölbe szorított kezeiben két, csavart pengéjű tőrt
szorított: az egyik kovakőből készült, a másik acélból. Fél szeme fekete volt,
szemhéj nélkül. A másikat bevarrták, egy halott szent bal kezének inaival. A neve
Ithio volt, és dudorászott trancsírozás közben.
Idelent nem esik az
eső, pedig a hangulathoz illett volna.
Fodrozódik a víz
Mindig voltak olyan
helyek, ahol az Odafent és az Idelent összeért. A fényes emlékek darabkái és a
keserű megbánás felfogták és tavacskába gyűjtötték a Ragyogást, és a
Csúfondárok felszivárogtak a felszínre, hogy a tudatlanokat gyötörjék.
A bukott Varieté
összetört vermeiben, az eldobált, fa hasbeszélő figurák elrothadt zsinórjai, a
megkopott bronz kazuk és elcsépelt egysorosok között lakott a Szarvasbőr. Ha
fájdalma túl nagyra nőtt, ha már képtelen volt egykori nagysága romjai között
maradni, követte a Broadway szirén-szavát, felosont, fel, egészen a távoli,
pislákoló fényekig – amíg nem talált egy álmodozót, csillagokkal a szemében. A
Szarvasbőr ezeket a csillagokat gyűjtötte, és egy nagy üvegtartályban tartotta
őket, amiben egykoron Houdini földi maradványai is voltak.
Három évvel a
Dübörgő Magasságok királynőjének megkoronázása után és kettővel azelőtt, hogy
Uridian kapitány feltérképezte volna a Brooklyn-szorost, Gőz Nagyúr és az
Analóg Kölyök elmentek, hogy leszámoljanak a Szarvasbőrrel.
Mit is mondhatnánk
Gőzről, amit még nem mondtak el? Bizonyosan nagy csibész. Kétségtelenül egy
géniusz. Hogy őrült lenne? Talán. Az Alvilágnak azokkal a hősökkel kell
beérnie, akik ott élnek. 5 láb 6 hüvelyk magas volt, vagy 5 láb 10, ha
beleszámítjuk a kopaszodó fejét körülvevő, „konnektorba dugott villa”
frizurában álló, ragyogó fehér hajkoronáját. A szemei szinte lehetetlenül nagyok,
elektromos kék tavacskák voltak a sárgaréz keretű, üvegtalp méretű, trifokális
szemüvegek mögött. Zsebeiben mindenféle fajtájú és formájú szerszám rejtőzött.
Ha gyerekekkel találkozott, keménycukorkával kínálta őket, ha pedig dühös volt,
még a legkeményebb Bravók is menekültek.
Ami a Kölyköt
illeti, gondolom a hőstetteiről szóló történeteken nőttél fel, nem? Akkoriban
az egyik szeme egy Rolex, a másik egy kézzel készült, svájci zsebóra volt. A
mellkasa közepében álló atomóra és az őt hajtó becsületes szellem viszont
ugyanaz volt, mint ma is.
A páros egy
használaton kívüli metróalagútban talált rá a Szarvasbőr legutóbbi áldozatára,
amit félig elrejtett egy kapkodó pokolfajzat és egy nagy darab vitorlavászon.
Gőz nyugovóra helyezte a nőt, a Kölyök pedig megsiratta, hatalmas, fémes
hüppögése mérföldekre is megrengette az állomásokat. Kék szemek meredtek a
mechanikusokba és a döntés szavak nélkül is megszületett. Ahogy fent, úgy lent.
Igazságszolgáltatás. Régóta esedékes igazságszolgáltatás.
Kezdődik a
hullámzás
Kétlem, hogy Eisric
Dane igazán érezte volna a fájdalmat. Az első néhány rúgás után a kínok
alábbhagynak, ahogy a test a sokk állapotába süllyed. Határozottan emlékezett
az elsőként eltörő borda roppanására és arra, ahogy az első penge hidegen beléhatolt,
ám állítása szerint ezután minden könyörületesen összefolyt. Magához térve
elsőként azt vette észre, hogy még mindig nem halt meg, és ez már meg se lepte.
Ahogy talpra próbált állni, már bánta, hogy nem így alakult.
Gyanítom, a
történetnek itt és most vége lett volna, ha nem bukkan fel Muréna, de hát így
esett. Pont időben fordult be a sarkon, hogy lássa, amint a nagydarab, sötét
kabátos férfi egy elfojtott, fájdalmas kiáltással az alagút falának dőlve
összerogy. Muréna közelebb óvakodott, kését készenlétben tartva maga előtt.
„Uram? Hé, uram,
nem néz ki túl jól.”
Semmi válasz. Várt
egy darabig, azon tanakodva magában, mi volna bölcsebb, segítséget hoznia, az
idegent magával vinnie, vagy egyszerűen hagyni, hogy a természet tegye a
dolgát. A kabát volt az, ami végül eldöntötte a kérdést. Ahogy a lány kezében
tartott fáklya fénye ráesett, a férfi köpenyének sötétje alól ragyogó zöld
világosság támadt. Csodálkozva nézte, ahogy lassan rúnák kúsztak végig a
kabáton. Egy hangos reccsenéstől több lábnyit hátraszökkent és döbbenten nézte,
ahogy a férfi karja a szeme láttára a helyére ugrott. Mogyoróbarna szemébe egy
vasszürke szempár meredt, amint az alak lassan talpra küzdötte magát.
„A Ragyogásra,” –
suttogta a lány – „mi maga?”
„Átkozott.” –
mondta a férfi, azután eszméletlenül zuhant a lábai elé.
A hullámfodrok
egymásba érnek
„Szükségünk lesz
egy tudásőrre,” - morajlott a Roncsember. „És valakire, aki megtalálja az
ösvényt,” - tette hozzá a Bütykölő, - „mert a Varietéhez vezető út hosszú és
veszedelmes.” Elmosolyodott. „Nem vagy éppen túl kecses.” A Kölyök vasból
kovácsolt vonásain úgy tűnt, jól mulatott. „Nem én készítettem magam,
vénember.”
„Tudod, nem
egyszerű elnyomni a dugattyúk hangját…”
„Hmmm.”
„Ahogy a gőzt sem
könnyű kiereszteni sziszegés nélkül.”
„Aha.”
„Legalább nem
nyikorogsz.”
„Hálám nem ismer
határokat.”
Ezen a ponton a vén
barkácsoló témát váltott. „Szóval ki a legjobb?” A fémember alaposan
megfontolta a kérdést, mielőtt válaszolt volna.
„Forlan.” Gőz
szúrós szemmel nézett rá. „Sosem tudnánk megfizetni,” – vetette ellen, majd egy
pillanatra eltöprengett. „Van még valaki, és ő jön nekem eggyel.”
A Kölyök szemeinek
óramutatói megálltak. „Ő számkivetett lett.”
„Tudom.”
„Megtenné?”
„Akármit is mond
róla a céhe, van becsülete. Emellett, ha el akarod kapni a Szarvasbőrt, ha
tényleg véglegesen el akarod intézni, szükségünk van Dane-re.”
Lassú, búgó
biccentés. „Ám legyen.”
Új minták
jelennek meg
Muréna szemei a
hosszú folyosót fürkészték, ahogy végig húzta benne a különös kabátú férfit.
Minden visszhangra összerezzent, hátrafelé pillantva, ahonnan jöttek. Bár jó
volt, hogy a terhe már nem vérzett, ez mégis összezavarta. Az oldalából patakzó
vér előbb szivárgássá csillapodott, majd teljesen elállt. Muréna pont eleget
tudott a késpenge vágta sebekről, hogy biztos legyen benne, az idegené halálos
volt.
A kuckóját elérve
valószínűleg még elégedetten fel is sóhajtott, ahogy behúzta a férfit.
„Köszönöm.”
A lánynak elakadt a
lélegzete, és ellépett a férfitól, aki erre keményen a földre esett.
„Azt hiszem.” –
mondta a férfi zihálva.
„Ó, sajnálom.
Sajnálom. Megijesztett.”
„Ez gyakorta
megesik.”
Magáról
megfeledkezve Murénát nem hagyta nyugodni a férfi vidám arckifejezése. „Ki
maga? Mi történt magával? Eltévedt? A fenti utak egyikén volt, arra alig jár
valaki.” A férfi ülő helyzetbe húzta magát, a hátát a falnak vetve. A lány
lehuppant vele szemben a szoba túloldalán, gondosan rajta tartva a szemeit.
Noha fegyvertelennek tűnt, mindig tartott pár hajítókést a szobájában elrejtve.
„Jobb, ha most
szólok, nagyon értékelem, amit értem tettél, de számkivetett vagyok. Nem tudom
mivel viszonozni vagy megfizetni.”
A lány lazán
intett. „Talán cserélhetnénk. Az életed, mondjuk, ó, mondjuk a kabátodért?”
A férfi
elmosolyodott. „Az életem nem a tiéd. Még az enyém is alig. Ami pedig a kabátot
illeti… Nem tennék vele túl nagy szívességet neked. A viselése,” – megállt egy
pillanatra, - „a viselése önmagában is teher. Van nálam némi fenti pénz, azt
odaadhatom. Elcserélheted.” Megnézte magának az előtte ülő karcsú lányt. A
gyors, ravasz mosolyát. „Hogy hívnak?”
„Murénának, mint
azt az angolnát. Tudja, ’sikamlós, mint a’.” – vigyorgott rá. – „És magát?”
„Dane. Eisric
Dane.”
A lány szemei tágra
nyíltak. „AZ A Dane? A detektív? Na ne mááár.” A férfi biccentett. „De, már
megbocsásson, ki tette ezt, úgy értem, ki verte így össze magát?”
„Nem ’összevert’,
te lány, hanem megölt.”
„Megölte… magát?” A
férfi bólintott. „De hát, hogy?”
„Nem tudta rólam az
igazságot. Legközelebb… legközelebb tudni fogja.” A lány hátra hőkölt a férfi
tekintetének erejétől. „De legközelebb én is felkészülök rá.”
„Kire?”
„Ithio.”
A lány szinte
sikoltott, - „Kifelé a lakásomból, MOST!!!” Valójában nem tette, bár nekiállt
zihálva kapkodni a levegőt.
„Ith… io… maga…
harcolt… harcolt… életben… mi… mi?
„Én egy Legendás
vagyok, Kölyök. Többek között azt a meggyőződést képviselem, hogy az
esélytelennek is ki kell állni, bármivel is kerül szembe.” Sötét arckifejezés
futott át a vonásain. „És hogy az igazságnak napvilágra kell kerülnie.”
Muréna lassan
megnyugodott. „Ki küldte utána Ith… Őt?”
„Nem tudom. De azt
tudom, miért. Mert kezdek túl közel kerülni az igazsághoz.”
„Az igazsághoz? Miféle
igazsághoz?”
A férfi széles
mozdulattal körbeintett a szobán.
„Nagyjából
rájöttem, ki és miért építette ezt az egészet.”
„Ezt az egészet…
úgy érted, az AlVilágot?”
A férfi bólintott.
„Húha. Akkor tudsz
a Ragyogásról és a Metrókról?”
A férfi ismét bólintott.
„Ezért lettél
számkivetett?”
„Így hiszem, bár
kevés rá a bizonyítékom. Most csapdában vagyok. A fenti világban nem
létezhetem, az alsóban vadásznak rám.” Halvány mosoly suhant át az arcán. „Ezek
az alagutak könyörtelenek, még szerencse, hogy nem ismerem a félelmet.” A
mosoly helyére egy különös arckifejezés lépett, a szemei a távolba révedtek.
„Valaki keres engem.”
„Azt le merem
fogadni.” – mondta a lány.
„Nem, nem úgy.
Valakinek szüksége van rám… Valakinek, akinek tartozom.”
„Honnan tudod?”
Egy sor rezonáló
dobbanás hallatszott a Muréna kuckója előtti folyosóról. A lány és a férfi az
ajtót helyettesítő szőnyegre meredt. „Gondolom, nem kell magyaráznom.”
A függöny
félrelebbent, és előbb egy apró termetű ember, majd egy fém behemót lépett be a
szobába.
„Megtaláltalak.” –
mondta Gőz Nagyúr.
Az utolsó hullám
kezdete
„Nem tudom elhinni,
hogy rábeszéltetek arra, hogy elhozzuk a lányt.” – morogta Dane. – „Nagyon nagy
veszélyben van.”
„Mindenki
veszélyben van Idelent, emellett kellett egy felderítő.” – válaszolta az
öregember.
„Különben is
tartozol nekem.” – kiáltotta hátra Muréna az előttük húzódó folyosóról.
„Te pedig,” –
fordult oda Dane a folyosón mellette dübörgő Roncsemberhez. – „Gőzt megértem,
de tőled többet vártam, Kölyök.”
„Nagy szükségünk
van rá. Túl sokáig ment ez így, Eisric. A Szarvasbőrt meg kell állítani. Utána
segítünk neked a te problémáddal, Ithioval.”
„Probléma? Így is
lehet mondani.”
„Hát persze, fiam.
Ha a nyomomban járna egy szinte megállíthatatlan pszichopata, hogy késeket
döfjön belém, én ezt problémának nevezném.” – vigyorgott az öregember.
„Látom a
humor-kísérleteid még mindig nem túl sikeresek.” A Bütykölő a homlokát
ráncolta, a Roncsember pedig kuncogott. „Muréna,” – emelte fel Dane a hangját,
- „ne menj túl előre.”
Muréna felbukkant
előttük a folyosón. „Nem értem. Mostanra már oda kellett volna érnünk.” És
ezzel a Szarvasbőr lecsapott.
A fal egy része a
szemük láttára gyorsan és mohón ráfolyt a lányra, aki felsikoltott, ahogy az
éles fogú indák lemarták a húst a karjáról. Az Analóg Kölyök felbődült, mint
egy felpörgett kamion, és előrerontott. Hatalmas tömege nekicsapódott a
Szarvasbőrnek, és mindketten a folyosó padlóján kötöttek ki, egy kupacban.
Gőz Nagyúr egy
hosszúkás szerkezetet kapott elő a köpenye alól és a küzdőkre irányozta. A
szerkentyű leginkább egy fegyverré alakított Jákob lajtorjára hasonlított (mert
hát az volt). „A francba Kölyök, tűnj el onnan!” – fordult frusztráltan Dane
felé. – „Mit tegyünk?”
„Meg kell találjuk
a fókuszát. Valószínűleg a szemek lesznek azok, illetve, amit neki jelentenek.
Találd meg és pusztítsd el. Nézd, a Kölyök állja a sarat.”
Az Analóg Kölyök
tényleg állta a sarat. A Roncsember a Szarvasbőrrel birkózott, a fémujjak
szorosan markolták a síkos, folyton változó húst. „MENJETEK, NYOMÁS!”
Muréna az alagút
falának dőlt, a karján sorakozó tucatnyi apró tépett sebből vér szivárgott.
Fájdalma ellenére próbált összepontosítani, azután előre mutatott. „Arra, arra
van. Én megleszek, menjetek.”
A Bütykölő és a
Számkivetett végig rohant a folyosón, hátuk mögött a küzdelem visszhangjával.
Egy hatalmas barlangba értek, aminek közepén egy hatalmas üveg tartályban több
száz szem úszott a folyadékban.
„Ez az! Lődd szét,
Gőz. Pusztítsd el!”
Jákob Kalapácsa
(ahogy Gőz nevezte) elektromos ívet vetett a tartály felé, ami egy kielégítő
reccsenéssel felrobbant. A teremben mindenfelé üvegszilánkok és sistergő
szemgolyók repkedtek, a távolból pedig egy szörnyű bömbölést hallottak, ami
lassan semmivé foszlott.
Csissz. Csissz.
Csissz.
Gőz diadalmas
vigyora lehervadt, Dane pedig várakozva nézett körbe.
Csissz. Csissz.
Csissz.
Egy sötét alak
szikrákat vetett a sötétségben, ahogy újra és újra végig húzta egymáson a
kezében tartott két csavart pengéjű tőrt. „Úgy tűnik, alábecsültelek,” –
vélekedett magas, szelíd hangon, - „nem fog többet előfodrulni.”
„Ezúttal készen
állok rád, te kurafi.”
„Hm. Nem hiszem.
Még én sem kívánok szembe szállni az Analóg Kölyökkel. Majd máskor, Eisric Dane.
Viszlát, Gőz Nagyúr.” Ithio enyhén meghajolt, majd hátralépett a sötétbe és már
ott sem volt.
A Kölyök lépett be
a terembe, karjában egy sápadt, ám mosolygó Murénával. „Látnotok kellett volna,
fiúk. A Szarvasbőr elnyelte saját magát. Nagyszerű volt.”
„Undorító volt.” –
csikorogta a Kölyök.
„Mit tippeltek,
kivel csevegtünk az imént?” – kérdezte az öregember.
Az Analóg Kölyök
hol az egyikre, hol a másikra meredt.
.jpg)
Nagyon szép munka...egyszerűen imádom. Kell ez a játék nekem, mint egy falat kenyér.
VálaszTörlés